Dura Máté Rajongás
Kereslek a nagy emberáradatban,
Mely az utczák medrében kavarog,
Kereslek, űzlek lázzal, szakadatlan,
Mint a futó hab a futó habot;
Ki nem fáradva, soha nem pihenve
Siklom keresztül az örvényeken,
Csak egy a czél: eljutni közeledbe,
Csak egy a hit: hogy megjelensz nekem.
Az élet javarészét elpazarlám,
Reményimet csalódás ölte meg,
Ha csüggtem is a vágyak édes ajkán:
Kétség gyötörte, marta keblemet.
És oda lett ábrándos ifjuságom,
Mint a kalitból tovaszállt madár;
De szebb valót cserélne minden álmom,
Csak te kerülnél az utamba már!
Oh hol vagy, hol vagy? százszor ujra kérdem,
Amint a gátló árral küzködöm.
Oh hol talállak? A fényben, sötétben?
Kivül, belől az én kis körömön?
S ha meglellek: rám borulsz-e zokogva,
Szűz, tiszta szivvel, mint egy új világ?
Vagy meg se látsz, mint a hab többi fodra,
Kiket hitvány önérdek űz tovább?!
De bárhol élsz és bárminő alakban
Futod is a rózsás ösvényeket:
Tudom, hogy szép lelked, nagy jellemed van
És szebb és jobb vagy, mint a képzelet!
Fölfogom vágyid mindenik parányát,
Mint te, szerelmem, gondolatomat;
Oh már is a boldogság kéje jár át:
Látom ragyogni fényes arczodat.
A halhatatlanságért éltem eddig,
A hír tövise fakadt nyomomon.
Vigadjon rajtam, ki jobbat cselekszik,
Gyülölni vagy megvetni nem fogom.
Csak az fáj, az önt a lelkembe vádat,
Annak gyötrelme, kínja, átka bánt:
Hogy az isteni aranyifjuságnak
Gyönyörein, üdvén nem osztozánk!
Oh jer hát, jer hát, akadj már utamba,
Hadd éljük együtt a jelent, jövőt!
Más karján, vagy önnönmagunkra hagyva:
Az életet elvesztjük mielőbb.
A föld, az ég, hogy minket elszakaszszon,
A sors, a végzet nem lehet kaján –
Jer hát szivemre, gyönyörű menyasszony,
Te kedves, dicső, eszményi leány!
